Minden forrásom belőled fakad!

Verbita Missziós hétvége Egyeken

“A távoli országokból jött emberek közössége első benyomásra a különlegesség, az érdekesség hatását keltették bennem. Ám az előadásaik során, a családjaik, a kultúrájuk, a hagyományuk, a zenéjük bemutatásával máris közelebb kerülhettem hozzájuk. Közvetlen, kedves, mosolygós, örömöt sugárzó egyéniségüket tapasztalva, már az első napon Barátra lelhettünk bennük! Egyek utcáin járt keresztúton együtt imádkoztunk, közösen elmélkedtünk vendégeinkkel, az általuk megfogalmazott elmélkedések Jézus szenvedésén keresztül a hétköznapi életünk küldetésének lényegét vetítette elénk. Az utcai evangelizáció során – az érdeklődéssel betérő látogatókat bevonva- énekszóval, egyszerű hétköznapi témákat érintő beszélgetéssel, kölcsönös mosolyokon keresztül megtapasztalhattam a szívük, s szívünk mozgatóját: Jézust. Hamar ráébredtünk, hogy a kezdeti látszatkülönbözőség egy Tőből fakad, s már nem, mint más, s érdekes emberekre néztünk, hanem egészen közeli barátság volt köztünk érezhető. Sok arccal, egy nagy szívhez tartozunk. Az utcai beszélgetés során odajött hozzám egy néni, akivel minden héten találkozni szoktunk a misén, s a faluban. Megkérdezte, hogy -“Nem találkoztunk mi már valahol?”- azt gondolta, hogy én is “Oda” tartozom. S nem is tévedett! A verbita testvérek szombat esti koncertjét már családias légkörben hallgathattuk, sokáig dúdolva, énekelve a fülünkben csengő zenéik dallamát. Üzenetük egyike, hogy a hívő ember lelkében mindig öröm van, mely felemel minket. Emlékezetes napokat vihetünk magunkkal, napokat, amelyekben újabb barátokat kaphattunk, akik segíthettek megtalálni, s erősíteni az élő közös Forrásunkat.” (Mónika)

“A hétvégi találkozást a Verbitákkal én is érdeklődve vártam, hiszen alig tudtam róluk valamit. Már péntek este találkozhattam Anna nővérrel, aki első perctől kezdve közvetlen volt, barátságos és roppant jókedvű. Szombat reggel a többiekkel is találkoztam a piacon. A hideg ellenére mindenki azon volt, hogy eleget tegyen a vállalt evangelizációnak. Lenyűgöző volt látni, hogy milyen felkészülten érkeztek Egyekre a szerzetesek. Utána néztek a településnek (elhelyezkedés, lakosság, polgármester stb.), bizonyos személyeknek, így már rólam is volt információjuk. Ez megalapozta a későbbi beszélgetéseket. Szombat este vidám koncerten mutatták be országuk nyelvét, szokásait. Ekkor fogalmazódott meg bennem e hétvége nagysága: túl a misszión, abban a csodában lehetett részünk, hogy ebbe a parányi nagyközségbe a világ számos, távoli országából érkeztek Isten munkatársai, hogy közel kerülve az egyeki hívekhez, lakosokhoz valami újat, csodálatosat mutassanak. Szerintem ez hatalmas dolog! A vasárnapi közös szentmise csúcspontja volt a hétvégének. A templom padjai tele voltak. Lehet, hogy egyeseket a kíváncsiság vonzott a szentmisére, de talán sikerült valamit megérezni abból, amit ez a jól időzített (húsvét előtt közvetlenül, a jubileumi év derekán), missziós hétvége üzent mindannyiunk számára. Bízom abban, hogy mihamarabb újra találkozunk a Verbitákkal, mint barátainkkal.” (Ágoston)

“A missziós hétvége számomra a világegyház fogalmának gyakorlati tudatosítását adta, azáltal, hogy betekintést nyerhettem hogyan gyakorolják a katolikus hitet a világ különböző pontjain. Külön élmény volt a befogadás kapcsán, a befogadottal való személyes beszélgetés, a hazájáról, a hivatásáról, a hitélet alakulásáról napjainkban. A szentmiséken való együtt szolgálat, és a prédikációk, a közös imádságok, éneklések mind az együvé tartozás érzését erősítették bennem, az elsőre teljesen idegenként ható, sokszínű, tanúságtevő csapattal.” (Dani)

“A missziós hétvége számomra a derűt és a szeretetet jelentette. A testvérek úgy mutatták meg nekünk Isten közelségét és szeretetét, hogy közben nem használtak sem nagy szavakat, és semmi erőlködésnek sem volt nyoma. A missziós rózsafüzér megfogott az újdonsággal. Idegen nyelvek, Szűz Máriáról szóló szép énekek zenei kísérettel… Az imaszándékok tudatosítása… A családban eltöltött esték lesznek igazán felejthetetlenek. A kezdeti izgalom hamar elszállt, azt tapasztaltuk hogy ő igazán testvér. Vándor, akit befogadtunk. Éhes, akinek enni adtunk. És fázik, akit felmelegítettünk. Az ismerkedés után, amikor elmondtuk a legfontosabbakat, sor került a mélyebb beszélgetésekre is. Szóba kerültek hitbeli kérdések, édesanyám pedig, aki még sohasem beszélgetett efféle dolgokról ilyen sokat senki “szakemberrel”, fel merte tenni az őt foglalkoztató, egyszerű kérdéseit. S ma ott volt a szentmisén! A koncert alatt olyan önfeledten kikapcsolódtam, és annyi öröm volt a szívemben, mint már régen. Csodálatos volt azt látni, hogy milyen boldogok együtt, mennyire szeretik egymást. Ez szinte irigylésre méltó. Azóta ez kavarog bennem… mosolyogtak egymásra- és adni akartak… nekünk. Sokat adtak! Azt érzem, hogy ilyen az Isten is… szeretni akar. Mint a testvérek. A záró szentmise nagyon szép volt. Azért volt szomorú, mert a végét jelentette. A végén az áldó éneket nem lehetett könnyek nélkül hallgatni. Ezt az éneket nem ismertem, de meg szeretném tanulni. A vége meg egy örömünnep volt! Csak meg kell nézni a csoportképet! Hiszem, hogy ez a négy nap kegyelem volt, igazi, Istentől jövő áldás.” (Tünde)

“Leírhatatlan szép és tartalmas napok voltak. Kísérje ÁLDÁS további munkájukat. Ők már a szívünkben vannak. Remélem lesz még folytatás, sikerül a kapcsolatokat tovább ápolni Velük.” (Edit)

“Igazából én csak vasárnap 10 órakor kapcsolódtam be az eseményekbe személyesen, akkor értem ugyanis haza Egyekre. De a Facebookon nyomon követtem, a megosztott képeket és videókat. Illetve Édesanyám is beszámolt nap, mint nap. A szüleim nagy izgalommal várták újdonsült “gyermekünket” Nagyon megszerették Fábiánt ez alatt a pár nap alatt. Nagyon megható volt látni, hogy Anya és Apa is könnyes szemmel búcsúztak Tőle. Talán Ők sem számítottak erre, mikor vállalkoztak erre a “befogadásra”.

2  kzlku lo

Úgy láttam a többi család is nagyon megszerette ezeket a csodálatos embereket. Azt hiszem én mint később bekapcsolódó talán a legcsodásabb dolgot tapasztalhattam, amit csak lehetett ezen a vasárnapon. Isten már-már kézzel fogható, belélegezhető jelenlétét. Mert mindenhonnan amerre csak néztem ezt a túlcsorduló szeretetet láttam a szemekben. Többször meg is könnyeztem a misét, illetve az utána következő eseményeket is. Felejthetetlen élményt hagyott a szívemben.” (Kitti)

“A “misszió” kifejezést én rögtön módosítanám “tanúságtételre”. Hiszen ez a négy nap arról szólt, hogy a verbita közösség tagjai életpéldáikkal tanúságot tettek arról, hogy mit jelent számukra a vallás. Így példát adtak arra, hogy Krisztuskövetőként, hogyan kell élni a mindennapjainkat. A világ 8 országából érkeztek, 4 kontinensről és mindenki a maga kultúráját közvetítette, amikor személyes megnyilatkozásaikon keresztül bepillanthattunk családjaik és ezen keresztül nemzetük szokásiba, vallásgyakorlásukba. Két személyt külön kiemelnék a misszió tagjai közül. Az egyik, akivel alkalmunk volt közelebbről megismerkednünk, Lando Modestus atya. Mi voltunk a szállásadója és így alkalmunk nyílt személyes beszélgetések alkalmával közelebbről is megismerni őt és személyén keresztül ezt a missziós közösséget, amelyet képviselt. Egy végtelenül kedve, szerény, alázatos, hitében erős, hívatásában elkötelezett embert ismerhettünk meg általa. Külön kell szólni arról a szeretetről, amely hazánkhoz köti. A másik személy, aki mély benyomást tett rám Burbela Gergely atya, kőszegi missziósház tartományfőnök. Ő volt a virágvasárnapi mise főcelebránsa. Homíliája alatt, áradt belőle a szeretet, közvetlen hangvétele mindenki szívét megérintette. A gyerekeket külön is megszólította, szeretettel fordult feléjük, párbeszédet kezdeményezett velük. Egész lényéből áradt a vidámság, melegség, öröm, megelégedettség. Mit is kívánhatunk magunknak, ha nem azt, hogy ez az érzés minket is végig kísérjen egész életünk során. Ehhez csak az kell, hogy higgyünk, bízzuk magunkat Istenre, ne aggódjunk a jövőnk felől, mert Isten gondviselése kísér minket, Krisztushívőket egész életünkön át.” (Katalin)

“Szent Arnold Janssen által alapított verbita rend képviselői “forgatták fel” településünk életét. Arnold atya fiai és lánya négy napra részesei lettek katolikus közösségünknek és abba lüktető életet, pezsgést, ritmust, pörgést, mosolyt, színt hoztak. Pénteken a katolikus intézményünk iskolájába és óvodájába látogattak. A gyermekek hálás befogadók és elfogadók voltak. A tavaszi szünet előtti fáradtságot oldották az üde, játékos, zenés, énekes foglalkozások, melyeken szó volt a közelgő nagyhétről és Jézus Krisztus keresztútjáról. A különböző országok képviselői a közös vonások mellett rámutattak az ünneplés formájának sajátosságaira is. A lengyel Ania nővér, például beszélt a szépen feldíszített barkaágakról. Kongóból érkezett szerzetestestvér pedig a feltámadás hajnalán Mária gyászfátyolának léggömbökre kötözött elrepítéséről, mely a gyerekek feladata és azt jelképezi, hogy a Szűzanyának nem kell szomorkodnia, hiszen szent fia él, mert feltámadt. A pénteki keresztút legmeghatóbb pillanat az volt, amikor visszaérkezve a templom elé, Modestus atya azt kérte csendesedjünk el és hozzuk ide családjainkból azt a személyt, akinek leginkább szüksége van a kegyelemre és ajánljuk fel érte. Érezhető volt az ima ereje. A szentmisék, imaalkalmak alatt lehetőségük volt folyamatosan testvéreinknek az égi orvoshoz járulni, a szentgyónásukat elvégezni. Vasárnap abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy Burbela Gergely tartományfőnök atya is megérkezett és a virágvasárnap szentmiséjét ő maga celebrálta. Arra biztatott minket Egyekieket, hogy Szent József hitét, Szent Fausztina nővér bizalmas ráhagyatkozását és Szent II. János Pál tevékeny szeretetét magunk előtt látva, haladjunk a növekedésben szentjeink példájára. A küldetés elkezdődött, a küldetés van, a küldetés lesz. Köszönjük a teljesítéséhez kapott óriási szeretet erőket, a missziós lendületet.” (Éva)

“A hétvégén egy nem mindennapi élményben lehetett részünk, nekünk egyekieknek. Már első hallásra izgalmasnak találtam a programot, amely a vártnál mélyebb nyomot hagyott bennem. Mivel még nem volt szerencsém missziós szerzetesekkel találkozni, hatalmas kíváncsisággal vártam az eseményt. Először a pénteki keresztúton volt alkalmam találkozni velük, ezt követően a templomban tartott előadáson kicsit közelebbről is megismerhettem őket. Már első benyomásra is nagyon szimpatikusnak találtam őket, hiszen a belőlük áradó boldogság és szeretet rögtön rokonszenvet teremtett. Külön öröm volt számomra, hogy ilyen muzikális embereket ismerhettem meg, akik hangszerekkel es énekekkel tették színesebbé missziós küldetésüket, nem is beszélve arról, hogy milyen jó hangulatot teremtettek. A vállalkozó szellemű hívek be is kapcsolódhattak a közös zenélésbe, ezzel is közelebb kerülve vendégeinkhez. Számomra a legnagyobb es egyben felejthetetlen élményt a szombat esti “verbita koncert” jelentette. Szívet melengető érzés volt, amikor minden szerzetes a saját kultúrájának megfelelő népviseletben megjelent és közösen énekeltek. Sokat mondó előadás volt, melyből mindannyian csak tanulhatunk. Felemelő és tanulságos volt minden velük folytatott beszélgetés, ám mivel nagymamám is szállást adott a brazil származású Marco Antonia de Mirandának, kellemes baráti kapcsolatot sikerült kialakítani. Természetesen minden közösen bemutatott szentmise elragadtató élményt nyújtott a híveknek, azonban a Virágvasárnap méltó módon megkoronázta az együtt töltött hétvégénket. Úgy gondolom sokunk nevében nyilatkozhatom azt, hogy felejthetetlen percekkel gazdagodhattunk, valamint sikerült megértenünk a verbiták alázatos missziójának lényegét. Hálás köszönet Laci atyának, a szervezőknek, a résztvevőknek, valamint mindenkinek aki hozzájárult ehhez a jeles eseményhez.” (Réka)

“Számomra nagy élmény volt a szerzetest befogadni. Kicsit féltem amikor anya mondta hogy fogadunk be szerzetest, de izgatottan vártam a találkozást. Remis atya személyében megismertem egy nagyon intelligens, kedves férfit. Sokat nevettünk, nagyon jó humora volt. Amint Laci atya is mondta, nagy súlya volt idegen embert befogadni a lakásunkba, de nem bánta meg egyik családtagom sem. Most kicsi hiányérzetet van bennünk, de reméljük a mihamarabbi találkozást!” (Detti)