2015-ben a magyar verbita tartomány 3,2 millió forint támogatást küldött a Verbita rend Botswanai Tartományának, Afrikába, a központi Generelátus felhívására.
A támogatást javarészt plébániák fenntartására használják fel, de képzési programokat is megvalósítanak belőle. Ilyen például: “Bibilia Workshop”, “Laikusok képzése az Egyházon belül”, “Kateketikai képzés”.
Adományaikat a missziók javára hálásan köszönjük! Isten fizesse meg
2016. októberben a szudáni verbita misszió gyűjtését lezártuk. Hála a nagylelkű magyar adományoknak, a Világmissziós Ünnepen közel 2.000.000.-Ft-ot (6.000 EUR) tudtunk átadni a Szudáni Misszió részére – mely összeget mind a magyar testvéreink, barátaink, jótevőink gyűjtötték össze közel egy év alatt.
A jó Isten áldását kérve mindannyiótokra – szeretettel és hálával köszönjük meg nagylelkű adományaitokat.
A ghánai Verbita Tartomány kezdete 1938-ra nyúlik vissza. Az első misszionárius Ghánában, Adolf Noser amerikai verbita atya volt. Később ő lett Accra (Ghána fővárosának) első püspöke.
Az első missziók tevékenységei főleg az iskolákra irányultak. Napjainkban Ghána már nagyon sok misszionáriust adott a világnak. Magyarországon is tanult két ghánai kispap. Egyikük – Tengan Sebastian atya – azóta is Magyarországon szolgál, jelenleg a vasvári plébánián tevékenykedik plébánosként.
Plébániák missziós programjai, amiket támogatni lehet jelen projekt keretében:
A ghánai Verbita Tartomány honlapja: https://www.svdghana.org/
Az Isteni Ige Társasága Asha Jyothi HIV / AIDS Gondozó és Segítő Központja, amelynek neve azt jelenti: “a remény világossága”, 2006 augusztusában nyílt meg India Andhra Pradesh államában.
Az intézmény célja, hogy minőségi, teljes körű (testi-lelki) ellátást nyújtson a betegeknek, előtérbe helyezve a szegény fertőzötteket, biztosítsa emberi méltóságukat, és javítsa általános életminőségüket, az utolsó stádiumban lévő betegeket felkészítse a békés és méltóságteljes halálra, végső soron pedig, hogy a felvilágosítás révén egy AIDS-mentes társadalmat hozzon létre.
2013. márciusában a Verbita Rend magyarországi tartománya kiemelt gyűjtést szervezett az otthon megsegítésére. Ennek eredményeképpen közel egymillió forintnyi adományt gyűjtött és utalt tovább a központnak. Adományaikat ezúton is hálásan köszönjük!
India egyik legújabb verbita régiója az észak-keleti Guwahati Régió.
2013-ban a magyar verbita tartomány közel 2 millió forint támogatást küldött a régiónak, a központi Generelátus felhívására.
Ezekből a támogatásokból az ottani plébániák programjait segítették. Ilyen volt például a “Vezetőség Tréning Laikus Nőknek”. Egy másik plébánia generátorokat, hangtechnikai eszközöket vásárolt.
Adományaikat a missziók javára hálásan köszönjük! Isten fizesse meg!
A Verbiták 1932-ben kezdték meg működésüket Közép-Indiában, ahol akkor már több másik szerzetesrend is működött. 1936-tól önálló Régiót alapítottak. Az akkori területen 5,5 millió ember élt, közülük több mint 10.000 katolikus. Jelenleg már 4 államban vannak jelen a verbiták Közép-Indiában: Madhya Pradesh, Gujarat, Rajasthan, és Delhi – ahol 175 millió ember él.
Missziójuk kiemelkedően a Dalit-nak nevezett népekhez, azaz a legszegényebbekhez, – és a helyi törzsekhez szól.
Főbb tevékenységi területeik:
Kérjük a magyar testvéreket, jótevőinket, hogy támogassák a Közép-Indiai Verbita Régiót adományaikkal. Különösképpen a következő területeken lévő szolgálatokra kérjük segítségüket:
Kedves Barátaink! Az 1 eur = 1 álom elvenezésű akciónkat június 1-vel lezártuk. Az összegyűjtött adományokat Viktor saját szavaival köszönjük!
“Külön köszönetemet szeretném kifejezni a magyar verbita rendtartománynak, amelynek segítségével megvalósult a nevelőotthont támogató “1eur=1álom” adománygyűjtő akció, amelyet nemrég lezártunk. Egy év alatt közel 438.500.-Ft gyűlt össze. A gyerekek nevében is köszönöm minden támogatónak, hogy anyagi segítséget nyújtottak.” N.V.
Hálásan köszönjük adományaikat!
“Eddig 4 matracot, párnákat, 30m vászonanyagot vásároltunk az adományokból, melyből ágyneműt varrattunk, és karacsonykor pedig minden gyereknek tudtunk cipőt, ruhákat venni.”
2014-ben a magyar verbita tartomány közel 2 millió forint támogatást küldött a verbita Madagascar Regiónak, a központi Generelátus felhívására. Ezekből a támogatásokból az ottani plébániák programjait segítették.
Ilyenek voltak például a “Családok”, “Katekizmus”, “Laikusok Képzése”, “Családpasztorációs Képzés”.
Ural Verbita Régió – Oroszország
Az orosz federáció 190 különböző nemzetiségből áll, akik különböző nyelveken beszélnek, és különböző kultúrális identitással bírnak. Oroszország lakosságának kevesebb, mint 1%-a katolikus, többségük az Ortodox Egyházhoz tartozik. Ezen kívül jelen vannak még Muzulmánok, Zsidók és Buddhisták is.
A kommunizmus szorításának enyhülése utáni időszakban a vallás és a hitélet újra virágozni kezdett. A 4 orosz egyházmegyéből a Verbiták 3-ban jelen vannak.
Fontosabb missziós területeik:
Kérjük a magyar testvéreket, jótevőinket, hogy támogassák az Ural Verbita Régiót Oroszországban adományaikkal.
2014. decemberében szuper tájfun söpört végig a Fülöp-szigeteken. A szökőár következében számtalan ember veszítette el otthonát, szeretteit, családját. Lányi Béla SVD magyar testvér testközelből élte át a tragédiát. A misszió és az emberek megsegítésére a Verbita rend is adománygyűjtést szervezett. A közel kettő millió forint magyar adománynak hála, sok család otthona épülhetett újjá. Lányi Béla testvér beszámolóját alább olvashatják.
A tragédia és amit ma érzünk
“Ha látod Darwint, próbáld meg eltemetni”, mondotta a fiatal verbita testvér édesanyja a nagyobbik fiának, amikor az felkerekedett, hogy megnézze, mi is történt Tacloban City belvárosában. Ott, a tengerpart közelében áll a verbita missziósok hatalmas középiskolája, melyben Darwin testvér személyzetisként dolgozik. Az édesanya meg volt győződve róla, hogy Darwin fia már nincs az élők sorában, ugyanis a család otthonában, a tengerparttól viszonylag távol is óriási pusztitást okozott a november 8-i szupertájfun. Hát még mi lehet a tengerpart közelében? A Miskolc nagyságú fülöp-szigeteki város központi részét valóban kiradirozta a szél és szökőár együttese, azonban a verbita iskola szilárdan állta a természeti elemek ostromát, mivel sok évvel ezelőtt a verbita szerzetesek igazi német alapossággal épitették meg. Igy Darwin testvér épen és egészségesen úszta meg a tájfunt.
Szobája az tantermek fölött, a legfelső emeleten helyezkedik el. “Már a tájfun előtti napon bekéredzkedtek hozzánk az épület felújitásán dolgozó szobafestők, akik az iskolát biztonságosabbnak vélték. Mi szerzetesek úgy gondoltuk, hogy legjobb, ha a szobánkban maradunk, bár szökőárra nem számitottunk. Az első becslések szerint reggel kilenckor kellett volna érkeznie a viharnak, de ezt módositották reggel ötre. A szél a megadott időben meg is érkezett. Aludni lehetetlen lett volna a nagy zaj miatt. Meglepetésünkre nemsokára jött a viz is. De nemcsak a viz, hanem vele együtt rengeteg törmelék és más anyag is. Autókat, hűtőszekrényeket, asztalokat görgetett maga előtt a koszos áradat. Villamos légvezetékek, póznák úsztak a hullámokon,” – emlékszik vissza a testvér, aki tacloban-i születésű. A Rend a szülővárosába helyezte munkára. Édesanyja az egyik külvárosban lakik.
Megpróbálom elképzelni az elképzelhetetlent. Ebben a városban töltöttem 2012 karácsonyát. Az akkor készitett képeket sok imaközösségnek mutattam meg. Persze, akkor senki sem sejtette, hogy mi fog történni. “Mivel nagy a területünk, sok környékbeli lako idehozta az autóját, ugyanis ezt a helyet szentnek és biztonságosnak tartották. Megengedtük, bár irásba kellett adniuk, hogy a missziósok nem felelnek az autóban esett károkért. Rossz ötlet volt beengedni őket, mivel nem vagyunk elég messze a tengertől. A hullámok felemelték és hátukra vették a járműveket, melyek szinte csónakként vetődtek az iskola falainak,” – emlékezik vissza a testvér. A rendház épületszárnyában még a tető is állta a sarat, bár a 300 kilométeres szél meglazitotta a lemezeket és hideg vizzel permetezte be a szobában található tárgyakat. Az iskolai részen a szél felemelte és elvitte a tetőt. Három-négy óra hosszat tartott a földi pokol.
És utána? “Utána a teljes káosz! Senki nem tudta, hogy mit tegyen. Nem voltak hirek, nem volt tévé, nem volt telefon. Nem volt áram, a büszke nagyváros fényei teljesen eltüntek. Reggel fél hattól este fél hatig minden sötétbe borult. Eltünt a hadsereg, elmenekültek a rendőrök, biztonsági őrök. Mindenki abbahagyta a munkát. Nem voltak autók, megszünt a tömegközlekedés. A politikusok nem szónokoltak, féltek a népharagtól. A papok sem miséztek. Az előzetes megállapodások, szerződések, elkötelezettségek mind érvényüket vesztették. A csendes döbbenet vett erőt rajtunk,” sápad el ma is Darwin testvér, amikor a tragédia napjairól faggatom.
Az iskola és a rendház a pusztitás után szinte egyedül emelkedett ki a környék letarolt romjai közül. A missziósok Itt biztonságban voltak a hozzájuk menekült emberekkel együtt, de a városba nem tudtak kimenni, mert méteres törmelékhalmok, szanaszét heverő kisebb-nagyobb tárgyak, kábelek akadályozták az átkelést a rendház bejárata és az utca közötti ötven méteren. Bár a hatóságok utasitását követve tartalékoltak 1-2 napra való élelmet, ez hamar elfogyott, mivel a velük levőket is etetni kellett. Igy az iskolai kantin raktárában levő tartalék élelmet használták fel. Aztán végre, hegymászói ügyességgel, kijutottak az iskola előtti főutcára, ahol az egykori pompás üzletek helyett csak romokat láttak. Épületromokat és emberroncsokat! Letargikusan néztek maguk elé az emberek. Eltüntek családtagjaik, odaveszett teljes vagyonuk. Hullaszag terjengett az utcán, amit az iskolában kevésbé lehetett érezni.
Rémhírek keringtek egy következő szökőárról. Az is elterjedt, hogy a környékbeli hegyekben harcoló kommunista gerillák, a Fülöp-szigeteki Néphadsereg egységei beveszik a várost, mert a hivatalos fegyveres testületek eltüntek, hiszen őket is csak a saját puszta életük megmentése érdekelte. Az első nap tökéletes bénultsága után azonban megpezsdült az élet: megkezdődött az üzletek kifosztása! Mindenki vitt mindent. Voltak, akik a McDonalds gyorsétterem cégtábláját tördelték darabokra és hurcolták magukkal. Hogy miért? Maguk sem tudták. A legtöbben szégyenérzet nélkül cserélgettek olyan dolgokat, amikhez semmi közük nem volt előzőleg. “Nagyon szeretem a szülővárosomat,” mondja Darwin testvér, “de józan ésszel gondolkodva meg kell állapitani, hogy az általános és értelmetlen fosztogatás meghosszabbitotta a szenvedésünket, hiszen aláásta az emberek, szomszédok közötti bizalmat. A tájfun által sújtott másik nagyvárosban Ormocban gyorsabban helyreállt a rend, mert ott a hatóságok röviddel a tájfun után megjelentek. Nálunk viszont nem…
Néhány napig tartó bénultság után azonban Taclobanban is kezdett visszatérni a megszokott rend. De hogyan tovább? Mivel a verbitáknál a fizikai család tagjai is hozzátartoznak a rendi családhoz, igy a többi rendtag is segitett Darwin testvérnek, aki elhatározta, hogy kimenekiti súlyos beteg édesanyját a városból, bár egész családjuk ott született és nevelkedett. De nincs áram, nincs gyógyszer, amiken egy beteg ember élete múlhat! A mentőakcióra csak a tájfun után több, mint egy háttel kerülhetett csak sor, mivel a család külvárosi házát is csak nagy nehzségek árán, romokon és holttesteken átugrálva lehetett megközeliteni. Amikor az utat végre kicsit megtisztitották, egy környékbeli lakos autójával Darwin testvér elhozta édesanyját a lakhatatlanná vált családi otthonból. Utána kalandos módon jutottak el az egyetlen müködő kikötőbe, Ormoc városába, onnan pedig rokonokhoz Mindanao szigetére.
Azóta három hónap telt el. A verbita iskola melletti missziós kórházunk volt az egyik első hely, amelyben megindult a rendeltetésszerü használat és a gyógyitó munka. Itt ma már elektromos áram is van, de csak generátorról. Azt igérgetik a hatóságok, hogy az általános áramszolgáltatás márciusban helyreállhat. Addig azonban még sok a teendő. A magyar jótevők segitségével tudtam Darwin testvérnek anyagi támogatást adni, melyet a környéken élő szenvedő családok megsegitésére költött. Felkereste azokat, akik számára élet-halál kérdéssé vált az anyagi sgitség, hiszen a szervezett akciókból valamilyen oknál fogva kimaradtak. Erról áprilisban részletesebben is be fogok számolni.
Szeretném elmondani azt is, hogy a mi testvérképző szemináriumunkban tanuló testvérjelöltek egy részét hogyan sújtotta a két természeti csapás.
Amikor tavaly tavasszal Magyarországon voltam, sokan érdeklődéssel nézegették a Tacloban melletti Palo, a hagyományos érseki székváros egyik külvárosában álló Árpádházi Szent Erzsébet templom (Saint Elizabeth of Hungary Church) képeit, hiszen ritkaság a világ e távoli részén a magyar szentről elnevezett templom. Ennek a templomnak a közelében lakott Jay Martinez, aki verbita misszióstestvérnek készül nálunk a cebui szemináriumban. Tavaly tavasszal fényképeken bemutattam a magyar érdeklődőknek a Martinez család egyszerü házát is, amely most már teljesen a múlté, hiszen szinte egészen megsemmisült. A templom is teljesen összeomlott, viszont Szent Erzsébet szobra, a helybeliek szerint csodás módon, épségben megmaradt. Jay éppen otthon volt félévközi szabadságon, amikor a tájfun meglátogatta a környéket. “Nagyanyám lakásába menekült az egész rokonság, mert az szilárdabbnak tünt”, utal az összetartó családközösség erejére. “Kézzel szoritottuk le a tetőt boritó bádogemezeket, hogy ne repüljön el a tető arról a szobáról, ahol mindannyian voltunk. Megmenekültünk, néhány ruhadarabbal. De amikor visszamentünk, házunknak már csak a helyét láttuk”, emlékezik vissza. Itt nem volt szökőár, de a szél megtette a hatását: minden odaveszett! Jay édesapja biztonsági őr. A tájfun napján a hegy tetején lévő rádióadót őrizte. Neki nem esett semmi baja, mert azt a hegyet kevésbé érte a tájfun. Azonban mindennap vissza kellett mennie, mert a rádióadás helyreállitása távoltartsa a fosztogatókat. “Ez igen veszélyes szolgálat volt, igy mindig imádkoztunk, hogy apám élve hazajöhessen. De igy legalább dolgozhatott, amit Taclobanban most keveesen mondhatnak el magukról,” magyarázza Jay. Édesanyja könyvelő annál a vagyonvédelmi cégnél, ahol az édesapa dolgozik. Őt is berendelték munkára, de csak nagyon kevés fizetést kap, mert nincs mit könyvelni: a cég számára szinte csak a rádióadó maradt meg védendő objektumnak. MInden más összeomlott, vagyis nincs jövedelem. A magyar jótevők adományát Jay a karácsonyi szabadság előtt kapta meg. Igy látogathatott haza. Igy tudott az otthoniak megsegitésére Cebuban ponyvát és egyéb épitőanyagokat vásárolni, mellyel a tetőt tették rendbe. Emellett olyan élelmiszereket tudott hazavinni Cebuból, amelyek Palo-ban nem kaphatóak. A hiány minden vásárlást megnehezitett. Ugyancsak Palo-ban él Franco Camasura, ideiglenes fogadalmas verbita testvér családja. Talán sokan emlékeznek, hogy 2013 tavaszán mutattam a palo-i rendőrlaktanya képét, ahol Franco édesapja szolgált nyugdijazása előtt. Ennek a laktanyának a templomában vészelte át a Camasura család a tájfunt. Amikor a szél elállta után hazamentek, az otthon már nem létezett. “Siralmas látvány volt”, meséli Franco testvér, ” emeletes házunkból csak a földszint maradt meg. Minden egyéb összetörve, szétmorzsolódva hevert a környéken, mások ruháival és egyéb holmijaival összekeverve. De a legnagyobb baj az volt, hogy hiányzott az élelem.” Az ő házuk a tengertől mintegy két kilométerre van, odáig nem jött el a víz, ez volt a szerencse. Camasura-ék maguk is fenntartottak egy kis szatócsboltot, mintegy nyugdijkiegészitésént. Most azonban a Palo és a szomszédos Tacloban határán lévő bevásárlóközpontba lehetett csak ételt kapni. Ez is romokban, kifosztva hevert, viszont nagysága miatt mégis ezt állitották helyre először a körmyék számos kereskedelmi létesítménye közül. Persze, egy-két hetet ennek megnyitására is várni kellett. Már az odautazás is nehéz volt, hiszen az utakat törmelékhalmok és romok boritják, viszont az őrség odaérkezők közül egyszerre csak százat engedett be. Félt a vezetést a tömeghisztériától. Őket már egyszer teljeen kifosztották! De a “numerus clausus” azt jelentette, hogy az odaérkező éhes emberek ezrei közül sokan hiába töltöttek el hosszú órákat a bejáratnál, zárórakor közölték velük, hogy nem mehetnek be.
A bevásárlóközpont megnyitása után további hetek kellettek, hogy a remény újabb sugaraiként kisebb boltok a távolabbi részeken is kinyithassanak. Amikor elkezdett üzemelni a tacloban-i kikötő és repülőtér, egyre jobb lett az ellátás. Hiába harcol azonban a kormány az áremelők ellen, mennek felefelé az árak,fizetett (!) munkalehetőség pedig alig van. Franco testvér szülei, Darwin testvér édesanyjához hasonlóan, kitelepültek Taclobanból. Nincs áram, rossz a közlekedés, hiszen a tömegközlekedési eszközök nagy része odaveszett, ma is akadozik az orvosi ellátás – félnek attól a helytől, ahol egész életüket eltöltötték. A Cebu környéki Argau-ba költöznek – ideiglenes jelleggel, ahogy mondják. HIszen a szülőföld akkor is sokat jelent, ha bajok forrása. Egy családtag maradt a romos házukban. A magyar jótevők segitségével próbáljk rendbehozni a házat, hogy ismét emberi módon lehessen lakni benne, amikor a szülők véglegesen hazatérnek.
Szintén a mi Testvérképző Házunkban lakik Roselo Alagase tesvér, aki ideiglenes fogadalmas szerzetes. Cebu sziget északi részéről származik. Ezt a helyet az utóbbi idők mindkét természeti katatsztrófája sújtotta: úgy a földrengés, mint a szupertájfun. (Az innen száz kilométerre délre lévő Cebu várost a földrengés érintette, a tájfun azonban csak kicsit.) Roselo idős szülei már egyedül laknak kis házukban, melyről a tetőt és az oldalfalakat vitte el a hatalmas erejü szél. Nem volt nehéz dolga, mert a földrengés már meglazitotta a gerendákat. Mint tájfunok idején általában, az idős házaspár a ház mögött lévő árnyékszékben húzták meg magukat. “Ott legalább nem esik ránk semmi. Dróttal átfogtuk a tetőt képező pléhlemezeket és kézzel húztuk lefelé, a vihar ellenében. Nagyon erőlködnünk kellett, de sikerült, mert kicsi az árnyékszék. A házbansemmi esélyünk nem lett volna”, gondolkodik el mezőgazdaságból élő édesapa. Valóban, a vihar elmúltával alig maradt meg valami abból a kevésből, amijük volt szegénységükben. Rögtön a ház mögé siettek megnézni, hogy a hüséges házibivaly (“karabao”) megvan-e még. “Hála Istennek, ott volt, túlélte – velünk együtt”. Roselo testvér esetében a verbita kiképző ház szerzetssei személyesen is tudtak segiteni, hiszen ez a hely autóval elérhető Cebuból. Természetesen várni kellett egy darabig, hogy az országutat megtisztitsák a törmeléktől, faágaktól és fatörzsektől. Akkor viszont a VEerbita cTestvérképző Ház (“szeminárium”) épitőtáborszerü akciót szervezett. Teherautón vittünk épitőanyagot a nagyvárosból és próbáltuk felépiteni, amit a természet lerombolt. Szerzetesnövendékeink nemcsak az anyagszállitásban segitettek, hanem a beton keverésében és bedolgozásában is, Ennek a családnak is juttattunk a magyar adományokból.
Bár főleg a tájfunról volt szó a nyugati tévék hiradásában, az előtte néhány héttel történt rekorderejü földrengés is sok ember életét megkeseritette. Misszióstestvér-növendékünk, Junie Tumampus a Cebuval szomszédos Bohol szigetéről származik, egy bizonyos Sevilla nevezetü kisvárosból. Édesapja asztalos, édesanyja tanárnő. Junie éppen a félévközi szünetre indulóban volt, ami itt október közepén kezdődik, amikor itt a Testvérképző Házban mi is megéreztük a földrengést Cebuban. A szeminárium ősrégi épületét annak idején szilárdan épitették, de azért itt is recsegtek-ropogtak a gerendák. Hol lehet a földrengés központja? Nemsokára mondta a televizió, hogy Bohol környékén. Junie megrémült, hiszen a képernyőn mutatott hely az ő kisvárosuk közelében van. Elnémultak a mobiltelefonok, nem lehetett kapcsolatot teremteni Sevilla-val. Csak egy-két nap múlva kaptuk meg a jelzést, hogy jól van a család, mindenki életbenmaradt. És a lakás, a ház? Abból bizony csak egy aprócska szoba maradt meg. Az előbbi történetek alapján azt gondolnánk, hogy akkor itt is megkezdődhet az újjáépités. De ez nem igy van. Mig a tájfun csak egyszer jön, egy ekkora földrengést sok utórengés követ, amelyek miatt egy évet várni kell az újjáépitéssel. A szeizmológusok októberóta négyezer-ötszáz utórengést észleltek, melyek közül sokat az ember nem érez. De éppen január végén volt egy nagyobb utórengés. Tehát marad az ideiglenes, faszerkezetü hajlék. Úgy véltem, hogy Junie asztalos édesapja most sokaknak segithet Bohol szigetén, hiszen tud a fával dolgozni. De ez sem ilyen felhőtlen. Külföldi cégek megrendelésére az utóbbi évtizedekben lepusztitották az egykor gyönyörü erdőkkel boritott szigetet és ma már nincs fa! A Tumampus család is kapott a magyar adományokból, hiszen a ház elpusztult részeiben szinte minden értékük odaveszett.
Míg a szupertájfunról előre tudtunk és fel lehetett (volna) készülni rá, a hatalmas földrengés meglepetésként ért mindenkit. Egy másik Bohol szigetéről való szerzetestestvér-jelöltünk, Dexter Cabahug szintén a szemináriumban tudta meg, hogy lakóhelye közvetlen közelében volt a legerősebb a rengés. Már megvolt a hajójegye, de nem indulhatott. Nem tudhatta, hogy élnek-e még a szülei. A tévé csak a templomuk romjait mutatta. Bohol szigete legnagyobb, legszebb ősi templomát Loon kisvárosban több évszázaddal ezelőtt épitették spanyol hithirdetők. Sokévszázados története most ért véget: teljesen összemlott! De hogy a szülőkkel mi történt, akik egy egyszerü kunyhóban laktak az erdő szlén, azt Dexter nem tudhatta. Nem lehett elérni őket, mert a földrengés minden kommunikációs lehetőséget megszakitott. Csak néhány nap múlva tudta meg, hogy életben vannak a szülei, de az egyébként is szegényes házikó teljesen összeomlott, maga alé temetve a család szegényes használati tárgyait és ruháit is.
“Apám határozta, hogy a sziget egy másik részére menekülünk,”, mondotta Dexter, “ahol rokonoknál lakhatunk. Mindent összecsomagoltunk és elindultunk. Nagyon nehéz volt az út, mert a közlekedést mindenütt törmelékek, az utakra esett fék és villanypóznák nehezitették. Az embereken erőtlenség vett erőt – nem volt se testi, se lelki erejük, hogy tegyenek valamit. Ezért igen lassan haladtunk a tömegközlekedést jelentő magán kisbuszon (“jeepney”). Megérkeztünk, letelepedtünk. Újraindult az élet! Az elveszettnek tünő hit újjáéledt. Lesz jövőnk! Isten megsegit!” Pedig akkor még a következő csapás hátravolt: a szupertájfun. A térképre tekintve láthatjuk, hogy a szupertájfun Bohol szigettől északra haladt el, tehát itt a szigeten csak mérsékelt pusztitást okozott. Mivel azonban Bohol szigete a tájfun fő csapásirányába tartozó Leyte szigetről kapja az áramot, a tájfun után Bohol is sötétségbe borult: mind a mai napig! Vagyis ezt a szigetet mindkét csapás tragikus súllyal érintette. A Cabahug családnak is juttattunk a magyar adományokból. Szeretnének visszatelepülni eredeti helyükre, Loon városba. Bár a házat az utórengések miatt nem lehet még egészen masszivra felépiteni, szeretnének mégis egy ideiglenes hajlékot kialakítani egy kis szatócsbolttal, ami a család megélhetését biztositaná.
Nagyon hálásan köszönjük magyar jótevőinknek minden segitséget.
Lányi Béla SVD testvér
A 2015. októberében megtartott Világmisszió Ünnepén, melynek témája: “Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”, a Verbita Rend gyűjtés szervezett az ukrajnai háborúban szenvedő szegények megsegítésére.
Ezen alkalomra Majnek Antal munkácsi megyéspüspök atyát hívta meg a Rend.
A rendezvényen egyszázezer forintnyi adományt gyűjtöttek össze a hívek. Az adományt Magung Fransis missziós titkár atya adta át Majnek Antal püspök atyának az Ünnep lezárásaként.
Adományaikat a missziók javára hálásan köszönjük! Isten fizesse meg!