Soha el nem veszíteni a reményt
Missziós önkéntesként Ghánában
Mostanában sokszor eszembe jut
Sydney Pollack rendezte ikonikus film,
a Távol Afrikától. Most, hogy hazatértem Ghánából, nehéz elhinni, hogy
olyan távol vagyok azoktól, akiket
megszerettem, és nehéz megfogalmazni, milyen érzelmi és szellemi tapasztalatokat szereztem Afrikában.
A misszióban töltött egy év sok mindent hozott: kihívásokat, a gyengeségeim legyőzését, küzdelmeket, a személyes és a rajtam kívül álló határok
feszegetését. Gyakran volt szükség
alázatra, szembesültem a saját hiányosságaimmal, ugyanakkor ez az egy
év megtanított arra is, hogy elfogadjam, amit az élet hoz. Ghánában megtapasztaltam, az élet milyen törékeny,
és hogy közülünk sokan elfelejtik: az
élet ajándék, amit tisztelni kell.
Ottlétem utolsó percéig csodáltam
az utcagyerekek örömtől ragyogó arcát, akik mindennek örültek, a legkisebb dolognak is. Nincs tető a fejük
felett, bizonytalanságban és a jövőre
vonatkozó garancia nélkül élnek, teljesen a jelenben, itt és most. Megértettem, hogy az élet teljessége nem jelenti
a gond és fájdalom hiányát. E ghánai
fiatalok ereje abban rejlik, hogy hisznek az álmokban, remélik a jobb holnapot és kitartanak.
Az egy év alatt felejthetetlen beszélgetések résztvevője voltam, gyakran
olyan történeteket hallva, vagy éppen megtapasztalva, amiket a legjobb
forgatókönyvírók sem tudnának kitalálni. Az egyik barátom a központból
(ahol utcagyerekekkel foglalkoztunk)
már átélte a börtön poklát; a büntetés,
amit kapott, közelről sem állt arányban a bűncselekménnyel, amit elkövetett. Gyakran találkoztam hasonló
igazságtalanságokkal, melyek kétséget
ébresztenek, és számos kérdést vetnek
fel. Hogyan lehetne beletörődni abba,
hogy az Accra legnagyobb piacán dolgozó szegény sorsú lányoknak olyan
hosszú ideig kell várakozniuk az ingyenes orvosi ellátásra, vagy hogy sokan meghaltak, mert nem kapják meg
időben a szükséges orvosságot? Sok a
megválaszolatlan kérdés, a megdöbbentő történet. És mégis, egyetlen ottani barátom sem okolja Istent a nehéz
sorsáért. Az elfogadást minden nap
gyakorolják, de ez az elfogadás tele
van hálával és örömmel – olyan magatartás ez, amit folyamatosan tanultam
az ottlétem alatt.
Az egyszerű pillanatok szépsége, a
közösség, az együttlét ereje – a misszióban megélt tapasztalataim közül ezekben a lengyel mártír Jerzy Popiełuszko
szavainak megvalósulását láttam: „a
gonoszt jóval kell legyőzni”. A ghánai
misszió ráébresztett, hogy nem érdemes a gonoszra koncentrálni. Tény,
hogy létezik és erős, de a bizalom, a
hit, a szeretet végül mindig erősebb, és
ezt nem szabad elfelejtenünk. Ez számomra többször is bebizonyosodott,
főként az ország északi, legszegényebb
vidékén tett utazásaim során.
A missziós szolgálatom megkezdése
előtt álmodoztam arról, hogy eljutok
egy civilizációtól teljesen elzárt helyre,
ami távol van mindentől, amit isme-
2018. tél – Világp sta 9
Világmisszió
rek. Ez valóra vált, amikor Wiagában
tartózkodtam, egy faluban Ghána
északi részén, közel a Burkina Faso-i
határhoz. Itt az emberek többsége gazdálkodásból él, de a szárazság, illetve
a rövid esős évszak miatt ez egyáltalán
nem könnyű, ráadásul a talaj minősége nem túl jó. Mindez befolyásolja
az általános életszínvonalat. A szegénység szemmel látható, ahogy az is,
hogy az emberek nem táplálkoznak
megfelelően. Itt láthattam először tradicionális ghánai házakat és le voltam
nyűgözve: se víz, se áram nincs, de
minden nagyon rendezett. Emlékezetes élmény volt találkozni Wiaga főnökével, aki a térség legfőbb tekintélye.
Európaiként, amikor meghallottam a
főnök szót, egy befestett testű, színes
öltözékű öregember képe jelent meg
előttem. A valóságban egy középkorú
férfiról van szó, aki farmert és pólót
hord, folyékonyan beszél angolul,
és aki hatalmas mosollyal és őszinte
örömmel köszöntött engem.
Minden alkalommal, amikor a
wiagai emberek életét figyeltem, hálás
voltam érte, hogy ha csak egy kis időre
is, de a részese lehetek. Észrevettem,
milyen örömet okoz nekik, ha megpróbálom a saját nyelvükön köszönteni
őket. Szoros kötődésük a nyelvükhöz
és a tágabb értelemben vett kulturális
örökségükhöz nagy benyomást tett
rám. Nagyon gazdag kulturális hagyományaik vannak, és ezek fontos szerepet játszanak az emberek életében, de
a vágy, hogy új dolgokat tanuljanak,
szintén jellemző rájuk. Megtörtént,
hogy a homokos úton találkoztam
egy gyerekkel, aki könyvet akart kérni tőlem, hogy otthon is olvashasson.
Előfordult, hogy megkértek mutassam
meg, hogyan lehet az írás- és olvasáskészséget fejleszteni. Amikor az ott
dolgozó Szentlélek Szolgálói Missziós
Nővérek elindítottak egy főző-, illetve
varrótanfolyamot, a résztvevők jóval
a kezdés előtt érkeztek, és a hivatalos
zárás után még sokáig maradtak, mert
még többet szerettek volna tanulni.
Az ottani emberek soha nem felejtenek el köszönetet mondani. Az élet ott
nem könnyű: gyógyszerhiány van, az
emberek nem tudnak egészségbiztosítást kötni, éheznek, özvegyek maradnak támogatás nélkül, idős házaspárok
maradnak magukra, mert a gyermekeik a nagyvárosokba mennek dolgozni
a jobb élet reményében… De ha megkérdezünk valakit, hogy érzi magát,
azt fogja válaszolni, kusunkwanga,
ami azt jelenti: jobban. Ez az, amit a
leginkább szeretnék elsajátítani: soha
el nem veszíteni a reményt, és bízni
egy jobb holnapban.
Egy másik nagyon fontos dolgot a
kayayeik történeteiből tanultam. A
ga nyelvből származó kifejezés azokat a fiatal nőket jelöli, akik nagyon
nehéz csomagokat cipelnek a fejükön – mások helyett, kevés pénzért.
Ezeknek a nőknek a többsége Accra
legnagyobb piacán, a Madinán dolgoznak, de általában északról, a legszegényebb régiókból származnak. A
fővárosban minden nap foglalkoztam
velük, augusztusban pedig alkalmam
nyílt, hogy két munkatársammal
együtt meglátogassam a családjaikat. Nagyszerű élmény volt, nemcsak
azért, mert megtapasztalhattam egy
újfajta környezetet és klímát, hanem
azért is, mert bepillantást nyerhettem
a muszlimok életébe, hiszen az északi
területek jellemző vallása az iszlám.
Megkapó volt az irántunk, katolikusok iránt mutatott tiszteletük. Nagyon hosszú ideig emlékezni fogok
arra a jelenetre, ahogy a főimám hajnali 4 órakor, amikor kint még sötét
volt, kisfiúkat tanított az arab írásra
hagyományos papíron, ami a papiruszra hasonlít.
Most, hogy hazatértem Ghánából,
olyan, mintha egy teljesen más világban élnék. A sok megválaszolatlan
kérdésre, melyek a misszióban megélt
kihívások és tapasztalatok nyomán
maradtak bennem, egy népszerű ghánai katolikus dal adhat választ: „Bízni
és engedelmeskedni, mert nincs más
mód boldognak lenni Jézusban, csak
bízni és engedelmeskedni!”
Surmacz Aleksandra